Egy új román társadalomtörténeti folyóirat

 

1989 decembere után az objektív és szubjektív szempontból egyaránt megváltozott általános és egyedi közegben a román történelemtudomány szükségszerűen szembesült azokkal az újonnan felvetődött problémákkal, amelyek felölelték a felhalmozott tapasztalatokat, az alkalmazott retorikát, a közeli vagy távolabbi múlt értelmezésének fejlődési irányvonalait, az alkalmazott módszertani elveket. Az azonnali és jövőbeli perspektívák szemszögéből nézve, újra meg kellett vitatni, át kellett gondolni mindazokat a problematikus pontokat, melyeknek kifejezési formája egyféle leíró-tényszerű ábrázolás volt, specifikusan ideologizálva s magában hordozva a totalitárius diktatúra politikai üzenetét, és ki kellett fejleszteni azokat a térség összehasonlító szellemiségével összhangban levő újító, mozgató erőket, melyek alakítani és aktualizálni tudják a hazai történetírás irányait.

A fentebb felsorolt tézisek gyakorlatba ültetése egyre hatékonyabbnak bizonyult századunk utolsó éveiben, közvetlen hatást gyakorolva a módszertani, valamint felfogásbeli szempontból is pozitív szerkezeti átalakulás állapotában lévő román történetírásra.

A különböző eszmék közötti csatározásoknak tág teret és lehetőséget nyújt a szakfolyóiratok sokasága; gondolunk itt részben a már meglévőkre, részben azokra, amelyek minőségileg átértékelődött, megújult formában jelennek meg itthon vagy akár külföldön. A továbbiakban bemutatásra kerülő kiadvány valóságos “premierként” hat, annak ellenére, hogy tökéletesen beilleszkedik az előbbiekben vázolt szellemi közegbe. Térben és időben olyan ésszerűen kivitelezett terv megvalósítása, mely a konjunkturális “divatosság” esetleges buktatóin túl, a román történetírás újjászületésének és néhány megújuló kutatási irányzata értékelésének és megértésének érdekében kifejtett közös erőfeszítés természetes eredője.

A fent említett “debüthöz” hozzájáruló sürgősségi tényezők közül, mint ahogy a Iaşi-ban 1996-ban megjelentetett első kötet beköszöntőjéből is kiviláglik, kiemelhető: a tényelmesélés béklyóiból való szabadulás szükségessége, hiszen a múlt átpolitizálása áldatlan és érdemtelen módon árnyékolta be a társadalomtörténet összefüggéseinek, szerkezetének, mozgatórugóinak elemzését. Egy ilyszerű “kutatási segédeszköz” létrejöttének óhaját ugyanakkor meggyorsította a történelmi gondolkodás megtisztításának szükségszerűsége a fél évszázadon keresztül tudatosan felhalmozott lerakodásoktól, mindezt azért, hogy sikerüljön végre rátalálni a hiányos információk labirintusából kivezető útra, a szakkutatók pedig újra elsajátíthassák az igazság feltárásában vagy annak elhallgatásában felelős intellektuális munka erkölcsének és etikájának elvét.

Így tehát a Társadalomtörténeti Folyóirat célként tűzte maga elé “kiiktatni a mai történettudomány művelésében fellelhető eltévelyedéseket; elbátortalanítani a történelmi tények egyoldalú magyarázatának tendenciáit; hozzájárulni egyfajta ép egyensúly kialakításához a különböző kutatási irányzatok, a társadalom- és politikatörténet között a tudományos ismeretelmélet irányában”. Mert a társadalomtörténet tematikai és módszertani eklektivizmusa ellenére is képes és képesnek is kell lennie intelligensen elemezni a múltat: minimális szerepet szánva ebben, sőt “egyszerűen kirekesztve” a politikai tényezőket, hogy vissza lehessen nyerni az utolsó évtizedekben “eltévelyedett” szavahihetőséget. Az élet bonyolult részleteinek kidomborításában jelentős szerepet játszó elemzési módszerek megértő és mérsékelt kezelésében megerősíteni igyekszik az általánossá vált dokumentumérvhez való fordulás elsődlegességét.

A kiadvány azonnali és természetes hatása a társadalmi csoport és szerkezet dinamikájára, a kollektív tudat felépítésére, a tulajdonképpeni történelmi kategóriákra vonatkozó forrásokhoz – legyenek azok írásosak vagy szóbeliek – való viszonyulások felkarolásában nyilvánul meg. Teljesen kizárva egyfajta visszafordulást a szellemi bezárkózásokkal és dogmatikus eszményiesítéssel jellemezhető, eléggé el nem ítélhető időszakhoz, melynek fő jellemzői a történelmi kutatás “sértett területei” és “tematikai rezervátumai”, a kutatási témák és módszerek kanonizálása. Ellenkezőleg: bátor és nyílt biztatás a módszertani szempontból egyre sokrétűbb megközelítésre, és a múlt elfogultság nélküli befogadására irányuló pluralista értékelésre. És mindez annak a – másoknál is tapasztalt – ténynek a tudatában, hogy a társadalomtörténet a múlt “globális ismerete” címen, a megfelelő interdiszciplináris módszerek és eszközök, valamint az olyan tudományágak segítségével, mint az antropológia, a közgazdaságtan, a pszichológia, a szociológia stb. hozzájárulhat a tudományosság e körvonalainak maximális kiszélesítéséhez. Ennek a “hic et nunc” elv által kezdeményezett, minden szempontból “újító” bemutatkozásnak szándékában áll az ideológiai kánon sallangjaitól teljesen felszabadult gondolatszabadság következetes érvényesítése, a bizonyítás minősége, a következmények kihangsúlyozása és a kritikai hangvétellel való szembesítés által meghatározott tudományos érték promoveálása.

Egy ilyszerű “kiáltvány-platformra” támaszkodva indult útjára ez az évenként megjelenő folyóirat egy 11 tagból álló szerkesztőbizottság égisze alatt; tagjai kutatók, egyetemi tanárok (heten Iaşiból, hárman Bukarestből és egy Párizsból); a főszerkesztő, Mihai Răzvan Ungureanu tudományos igényeséggel és bátorsággal vágott a munkába. A kétnyelvű – angol és francia – tartalomjegyzék, mely a külhoni kapcsolatokat hivatott megkönnyíteni, 22 román szerzőt (Bukarestből és Iaşiból), valamint külföldieket (Németországból és Franciaországból) tüntet fel, akiknek publikálásai négy, tematikailag különálló részbe kerültek; stílusuk eklektikus és modern, módszertani és felfogásbeli szempontból pedig megfelelően nyúlnak a témához.

Az első részt Paul Henri Stahl közlése nyitja: Vrancea-vidék történelmi–szociológiai vonatkozásai címmel: az ezt követő esszé egy XVII. századi ősi havasalföldi családot idéz (29–50. old.), konkrétan a Cantacuzinestieket, akiket egyfajta társadalmi csoportként értékel. A “hallgatás arcai”, valamint a “szegény” és “szerencsétlen” szavak történetén keresztül (51–64. old.) megkísérli felvázolni a társadalomnak a különböző összetevőivel szembeni reakcióját – ez tulajdonképpen a terminológiai kutatás szemszögéből vett egyfajta perirat a XV–XX. század közötti periódusból. A további közlések: Régi orvosszociológiai vonatkozások a XVIII. század második fele és a XIX. század között (G. Brătescu); A fotográfia mint forrásanyag a politikai személyiségek megrajzolásában a XIX. században (Adrian Silvan Ionescu). Nőies építészet címmel (119–128. old.) érdekes eszmefuttatások épületekről, belsőkről, stílusokról; Urs Frei az “Ein Posten, sieben Polizisten. Die Landjaeger in Gelterkinden. 1879–1892” cím alatt a Basel-vidéki rendőrök Tagebuchjainak tanulmányozása során feltárt problémákat mutatja be; végül a “Parasztszerzetes” alakjának az érzékelése (207–216. old.), akit modern hősként, vagy jobban mondva, hibásan felvetett kérdésként kezeltek, lásd Cleopa, a Sihăstria kolostorban 1998-ban elhunyt szerzetes alakját.

A második részben kapott helyet a Demográfiai problémák Eminescu publicisztikájában (237–260. old.); Az ortodoxiára való áttérés statisztikája Moldovában, Iaşiban a XVIII. század második és a XIX. század első felében. Ez utóbbiban a szerző, Mihai Răzvan Ungureanu konkrét példán, a Botezatu család történetén keresztül érzékelteti a jelenséget.

A következő rész problematikái: egy hibás nézet újraértékelése Al. Florin Platon közlésében A polgárság Romániában, a módszertani modernizmus kérdése az Elemző filozófia és történetírás című cikkben (271–292. old.); A historizmus és historicizmus közötti nyílt összecsapás, utalva annak német megfogalmazóira, E. Troeltschre vagy F. Meineckerre, de ugyanakkor K. Popper utólagos kritikájára is; vagy a kultúrához való folyamodás, mint az ellenállás egyik formájának tömör bemutatása a Communist Terror in Romania. Between Document and Fictionalization. The Case of Prison Memoirs (299–328. old.) című tanulmányban; de figyelmet érdemmel a Szóbeli emlékezés és családi írásbeliség fontosságára utaló cikk is (329–378. old.), amely tulajdonképpen az egyszerű ismeretlenségbe burkolózó ember szuggesztív önéletírása.

Végül az utolsó rész kiemeli az elismerésre méltó dokumentációs anyagot felsorakoztató Paul Cernovodeanu cikkét, A Brit Korona alattvalóinak nyilvántartásba vétele a Román Fejedelemségekben 1830–1834 között; a Gane család személyi dolgainak leltárjegyzékeit a XIX. század második feléből (395–436. old.); A Mihai Sturdza fejedelmi család 1849 júliusa és 1850 áprilisa közötti öt költségvetési naplóját (437–478. old.); Şerban Cantacuzino 1680 decemberében készült vagyoni jegyzékét; a hét havasalföldi végrendeletet a XVIII. század második feléből, a két kincstári jegyzéket 1776 és 1797-ből (I. Caproşu); és a mintegy a múltba való visszatekintés szándékával jegyzett Petru Caraman (1898–1980) cikkét, hogy Nem ajánlatos kiadni a régi szláv–román kéziratokat (563–591. old.).

A Társadalomtörténeti Folyóirat megjelenését követő pozitív értékeléseken és minősítéseken túl nem marad más hátra, mint folyamatos, példamutató tudományos tevékenységgel párosult termékeny és munkás éveket kívánni e kiadványnak a mostani román historiográfia területén.

Revista de Istorie Socială. I. Fundaţia Culturală Română, Centrul de Studii Româneşti. Iaşi, 1996. 497 p.

Stelian Mândrut